2008.04.14-
Pont ma 10 napja indultam el otthonról keletre… tulajdonképpen keletre sosem mertem igazán menni , mivel ott sem szeretik kifejezetten a magyart, mondjuk ez az összes szomszédos országra áll.Az utazás viszonylag zökkenőmentesen ment, egy jó tanács: a laptoptáska nem számít bele a kézipoggyász súlyába ami esetemben (economy class) 8 kg lehetett, úgyhogy ferihegyen előadtunk egy gyors ezt oda, ezt ide pakolást, ami mondjuk nem volt annyira gáz mivel nem volt nálam fél tábla szalonna „mit lehessen tudni vane ottan ehető”.
Az első gépen, mellyel csak Münchenig mentem, elég gyerekórházi adag kaját adtak (sajtosszendvics+ital). Ámde a másikon volt ám tapsi-dőzsi, harminc percenként jöttek, hogy mit hozhatnak: UK. tea JP.tea, sör üditő, baileys, stb. …ezek után felmerül a kérdés, milyen lehet a business class? Itt kiderült, hogy a japán nők nem mind szépek, mivel az egyik stewardes úgy nézett ki mint a Star Wars első részében (New Hope) a bárban iszogató egyik lény, hatalmas alsó ajakkal.
Szerencsémre Ferihegyen jól döntöttem, hogy a második gépen nem az ablak mellé kértem a jegyet, hanem oda ahol a környékén a legtöbb szabad hely volt. Egy négy üléses sorban ketten voltunk a szélén egy német lánnyal.Sajna aludni nem tudtam, talán mert az indulás elötti napokban túldolgoztam magam… „c’est la vie”. Rögtön a repülőn adtak két papír kártyát, amit a japánba beutazáshoz ki kell tölteni, ezt egyébkénnt megteheti a halandó a vámvizsgálat elött is , de azért ülve, csomagok nélkül egyszerübb.
Egy rublikát ‘szerencsésen’ kihagytam, ami miatt el is vették tőlem a fehérrépát meg a karalábét, amiket Salgótarjánból küldött édesanyja Tokioban élő Robi barátomnak. a vámosnak kerekedtek is a szemei! Nem is beszélve a felfújható strandlabdákról! Itt ért az első meglepetés, hogy minden általunk lényegtelennek hitt dologra van munkaerő. Ugyanis egy embernek az volt a feladata, hogy feltartsa a sort és amikor van szabad vámos (amit csak a vak nem lát) a delikvensnek megmutassa. /A vakokról jut eszembe, a forgalmasabb helyeken (pl. reptér, utcák, hivatalok) a burkolatba olyan kb. 30 cm széles térkövet tesznek ami kidomborodik 1 cm-t. A hosszanti csíkosaknál egyenesen megy az út, de ahol kis bütykök vannak, mint a stopliscipőn, ott vagy kereztezik, vagy valamilyen akadályra (lépcső) hívják fel a figyelmet.
Uhhh, végül is bejutottam… késöbb Robi mondta, hogy a felesége szerint nagyon izgultam. Há’ persze, ki szeretné, hogy két fehérépa és egy karalábé miatt az ánuszát vizsgálják!
A közvetlen főnököm (Takeshi) is ott volt. Amíg vártam a csomagjaimat el is szaladt valahova, gondoltam kihasználom az időt váltok egy kis forintot (5000.-), hogy hazaszólhassak. Na néztek is rendesen -elég ferde szemmel/ húúú ez rossz volt- miféle pénzzel akarom őket félrevezetni. Végül is nem sikerült, mivel ott nem váltották minden nemzet pénzét. Idő meg nem volt az épület másik végébe elslattyogni… megjött közben Take is.
Reptérről ki, másik reptérre át, közben a szokásos, hogy utaztál, hány éves vagy, családi képek mutogatása, stb. A belföldi reptéren sajna várni kellett három és fél órát, mert csak 16.30-kor indult Komatsu-ba a gép. Take meghívott kajálni… na hol ettünk? kínaiba! Magunk közt elmondom, az otthoni mézes-szezámos, folyós sziruposhoz az étel semmi hasonlóságot nem mutatott. Itt döbbentem le először, hogy ezek mennyit esznek… én a felét otthagytam! Evés közben teljesen elkápráztattam, mivel mutatott egy teljesen színes gépet amire a teljes pokemon sorozat szereplői voltak festve, hogy nem csak hogy ismertem a rajzokat, de hogy otthon most megy a naruto is, méghozzá szinkronnal. Hát ennek annyira megörült rögtön fel is hívott valakit és elmesélte.
Repcsire fel, repcsiről le… és minden csomagom megvolt! Útközben Take már mondta, hogy Komatsuban az első éjszakát szállodában töltöm, mert hogy ne kelljen rögtön bútorszereléssel kezdenünk. Bútor, csakhogy értsd: egy tv állvány, egy konyhai állvány (rizsfőzőnek, vízmelegítőnek), meg a szőnyeg. Kb. ez egy átlag japán berendezés. Azért a lakást meg a céget is megmutatta, utána szálloda, na és mi volt az első kérdése: hányra jöjjön értem 8-ra vagy 9-re, mert megyünk vacsorázni. Bakker az előzőt is épphogy kihevertem, de jó magyar szokás szerint „ha ingyé adják, hát had gyüjjön”. Az étteremben rendelés, mindenből kb. egy-két tenyérnyi adagok(rizs, rántott husok, halak, különböző saláták), kivéve a levest (miso) amit egy akkora gránit tálban hoztak oda nekem is, meg Takeshinek is, hogy már a látványtól letérdeltem. Ez akkora lehetett mint egy otthoni levesestál fele. Kétféle rántott valamit, azt mondta úgy rendeljünk, hogy egymáséiból eszünk. Én az egésznek pont a harmadát tudtam megenni.
Utána vissza szálloda, megmutatta a szobámat, ahol csak akkor van áram, ha a kulcson a fityegőt beledugjuk a falba. Az ágyamon volt egy pizsama amiben lehet lemmenni a fürdőbe –meg is mutatta, hogy nagyon jó, ne hagyjam ki. Hát kihagytam. Maradt a szobai fürdés, mivel inkább skype-n felhívtam a családot. És még valami! Fűtött wc ülőke különböző funkciókkal: bidé, illatspricc… talán ha nagyon megnézem biztos még a Marseilles-t is játszotta.
Másnap reggel jött értem és csomagokkal együtt mentünk a munkahelyre dolgozni. Előző nap kérdezte, hogy akarok-e egy napot pihenni, de nemet mondtam, végül is dolgozni jöttem. Útközben elmondta, hogy minden reggel 8 és 8.15 között a nevemre szóló kártyát le kell bélyegezni. Utána minden nap van egy közös kis sorbanállásal (férfiak és nők külön!) egybekötött hajlongás, ahol mindig ugyanaz a négy mondatot kell a vezető szónok után elismételni. Ezek tulajdonképpen a köszönések, üdvözlések a vevők felé.
Délelött elkezdtem dolgozni, vagyis inkább takaritottam, meg körülnéztem mi hol van. Délután elkezdtük intézni a papírjaimat, hogy legyen regisztrációs kártyám, folyószámlám, bankkártyám, pecsétem a nevemmel(hanko), amit egyébként nem bírnak kiejteni, az utolsó betű után még mondanak egy u-t. Hanko nélkül utóbbi kettőt meg sem lehetett volna csináltatni. Menet közben mondtam, hogy szeretnék otthonra netet, (amit telefonon el is intézett) meg feltöltőkártyás mobiltelefont. Ezt nem is volt olyan könnyű venni, mert a helyi vodafone (softbank) üzletekben csak előfizetéses van. Végül egy közértben találtunk egyet 10000.- ¥-ért (16000.- Huf.) ami Takeshi szerint elég drága. Mondjuk nézőpont kérdése, összecsukva olyan vastag mint egy ceruzaelem és van benne egy 2 megás fényképező, microsd, meg a fene tudja még mit nem tud.
Na de ezt be is kell ám üzemelni! Na otthon a csóri magyar mit csinál? Hát elolvassa a kézikönyvet, és beüzemeli! Hát itt biza nem. Fogtuk magunkat és az út mellett bementünk egy softbank kereskedőhöz, (nem itt vettük, mégsem néztek csúnyán) ahol otthagytunk telefont, számlát, egy automatából megvett 3000.- ¥-es feltöltőkártyát és mondták, hogy ha készen vannak vele (kb. 3 óra) felhívnak. Ezt nagyjából 10 perc alatt sikerült kitalálniuk, (kicsit túlszerveznek mindent) de nem nagyon unatkoztunk ugyanis a vevők részére ki van téve önkiszolgáló automata kétféle üditővel, meg instant kávé ill. tea… mindezt ingyé! Gyorsan az apartmanba, bútorszerelés után nagyjából kész a kuckó, persze függöny csak késöbb lett, már saját pénzből! 
Irány a posta, bankkártya és folyószámlakönyv intézés. A számlakönyv elég érdekes dolog, méretre akkora mint egy hahota (ha valaki még emlékszik rá) vastagságra talán egy tv újságnyi lehet. Az benne az érdekes hogy ezt is betudod tenni az automatába, és fel tudsz venni pénzt róla. Fontos , hogy azon az oldalon nyisd ki, ami még nem telt be! A bankártyához kellett mindenféle adat, amit főnököm ki is töltött helyettem, aztán pecsét a hanko-val és kértek, hogy adjak meg egy négyjegyű biztonsági kódot. Lányos zavaromban, vagy talán azért, mert nem szoktam meg hogy mindenhol mosolyognak, meg előre köszönnek a születési időmet adtam meg kódként. Hát szóltak is, hogy az nem jó, túl egyszerű. Ember, ezek LÁTJÁK a biztonsági kódot, mégsem jut eszükbe munka után a kedves ügyfél számlájából kicsit lecsapolni, és az abból készült vadonatúj műcsöcsökkel Balin süttetni a hasukat “vállalkozó” barátjukkal. Végül is új kód, új mosoly, egy jelképes összeg be, (amiből rögtön nem vonnak le mindent, hogy mínuszban indul a sok ilyen-olyan dij miatt a számlád) és kész. Pár perc Take telefonja csörög, mehetünk a mobilért. Telcsiért be, megint kis kávé, tea, üditő… mert valamilyen rejtélyes okból nem adták oda rögtön, és nem gondolták azt –Hogy mennyen má, nem is itt vette, oszt issza a drága üditőnket meg különben is! Ezek után vissza a melóhelyre, munka végén 17.30-kor mindig ugyan az a dal szól, talán mindenhol Japánban (ahogy ki tudtam venni a mutogatásból, mert bizony nem nagyon beszélnek angolul!). Majd kocsikulcs átad (Toyota Corolla-ilyet eddig nem is láttam!) és kérdezi, hogy menni fog-e ? Hááá peersze, mondtam egy időben heti 3000 km-t vezettem, meg voltam Londonban és ott is ment! Na ennek ellenére sikerült a cég parkolójából, maximális ablaktörlés mellett a szembe sávba fordulnom. Szerencsémre az elakadásjelző itt is középen volt. Azóta ha vezetek, mondogatom magamban: -jobbra van az index, jobbra van a záróvonal, jobbra van az index, jobbra van a záróvonal, jobbra van az index, jobbra van a záróvonal… Ja meg azt is, hogy: -nincsen kuplung, nincsen kuplung, nincsen kuplung… Ugyanis a kocsik mind automata váltósak. Kérdezem miért, azt mondta Takeshi a ’70-es években még volt de leszoktunk róla. Mondjuk nem is egy olasz temperamentumos száguldozók. Példa: Kétszer két sáv, a te belsődből fordulsz jobbra, (nem elfelejtjük hol járunk!) és szemből jönnek folyamatosan. Na ilyenkor mit csinál hazánkfia? Ahogy a belsőben nem jönnek, egy kicsit (egy teljes sávot) bedugja a kocsi orrát, várva, hogy a külsőben is apadjon a forgalom… kanyarodik, de az sem zavarja, hogy nyugdíjas édesanyja a tévé elött hosszasan csuklik, és közben gyermeke képe lebeg szeme elött… -Jaj az én drágám még ilyenkor is rám gondol! Tehát itt addig várnak, amig szemből nem jön senki, ha kell öt percet is és csak utána mennek. Végül hazataláltam.
